Az érzelmi túlfűtöttség, mi haragra gerjeszt

1Kir 18,41-46 - Majd azt mondta Illés Áchábnak: „Menj fel, egyél, s igyál, mert nagy eső zuhogása hallatszik.” Fölment Ácháb, hogy egyen, s igyon, Illés pedig felment a Kármel csúcsára, lekuporodott a földre, arcát térdei közé tette, s azt mondta legényének: „Menj fel, s nézz a tenger felé.” Ez, miután felment és arrafelé tekintett, azt mondta: „Nincs semmi sem.” Erre ő ismét szólt neki: „Menj vissza, hétszer.” Hetedik alkalommal aztán íme, egy kis felhőcske szállt fel a tengerből, akkora, mint az ember lábnyoma. Erre ő így szólt: „Eredj fel és mondd Áchábnak: Fogass be szekeredbe, s menj le, hogy meg ne akadályozzon az eső.” Alighogy egyet-kettőt fordult, íme, elsötétedett az ég, s felhő, szél és hatalmas eső támadt. Felült tehát Ácháb és elment Jezreelbe, Illést pedig megszállta az Úr ereje, s ő felövezte derekát, s futott Ácháb előtt, amíg Jezreelbe nem ért.

Mt 5,20-26 - Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre” [Kiv 20,13]. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: „Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: „Bolond”, méltó a gyehenna tüzére. Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Az érzelmi túlfűtöttség, mi haragra gerjeszt, mennyire oka a lelki éretlenségnek? Csak remélem, hogy a kérdést jól tettem fel. De e kérdést megpróbálom körbe járni. Ugyanis van egy olyan véleményem is, hogy mindez lehet genetika is, adottság, egyéni jellemvonás, ami talán ártatlan, és olyan talán, mint a fellobbanó lángból felszálló füst: hamar elszáll. Na igen, jó, hogy ez a hasonlat jut eszembe, ugyanis, az a füst attól függ hogy milyen, hogy milyen az égés, milyen a láng, mi lángol. Mert, ha valami nyirkos – könnyes – elnehezült dolgot égetünk csak úgy erőből, és ugyanakkor nehéz a levegő, és lenyomja a füstöt, akkor az szétterül a tájon, bűzével, és akár átláthatatlanul rátelepszik a környezetére, nehezen távozik. Ellenben, ha száraz, jól éghető dolgok égetését végezzük, nem kényszeredetten, akkor, mikor a lég könnyed, tiszta, és széllel átjárt, akkor gyorsan felemelkedik a füst, nem telepszik a tájra, észrevétlenül eltávozik.

Amikor a környezetem véleményének ismeretében „ráülök” a hangulatra, és még egyet ütök azon, aki éppen a társaságom bögyében van, az súlyos és talán veszélyes következményeket okozhat. Harag, gyűlölet, utálat rossz tanácsadó, ahogy szoktuk mondani.

Azonban, ha úgy magamban füstölgök, hogy kiengedjem a gőzt, függetlenül a környezettől, szinte láthatatlanul, és magam véleményétől is személytelenül, mert éppen a dolgok nem úgy állnak össze, ahogy éppen szeretném, ráadásul észreveszem azt, hogy az önmagam okozta nehézségek gabalyodtak össze, vagyis én gerjesztem a problémákat, de már késő, hogy másképpen kikerülhetnék ebből – én vagyok oka és okozója, sőt szenvedője az esetnek, valójában – ez egy másik eset.

Míg az előző esetet úgy összegezhetem, hogy bűnös jellemhiba, a másodikra merem mondani, hogy egy fejlődési szakaszban elkövetett, éppen a bűntudatot gyakorló esemény. Láthatóan, a kettő közötti különbség az, hogy míg az előző esetre a tudatos elítélő, megítélő gonoszság a jellemző, addig a másodikban van feloldás, eltávolodás a gonoszságra, és bűnre való hajlamtól, vagyis van benne egy fegyelmezettség, ami a tudatosság helyes, jóra törekvése, annak ismeretében, hogy ez a magatartás sem helyes.

De, hogy erre a második képességre szert tehessek, jellembeli fejlődési szándékra van szükségem, ami abból kell, hogy kifejlődjön, hogy tudatában vagyok hibáimnak, önismeretemmel rendben vagyok, és birtoklom azokat az ismereteket, amik szerint helyes következtetéseket tudok levonni, hogy változtatásokra képes legyek, és azok jó irányba vigyék egyéniségem fejlődését. Hozzá teszem, hogy Krisztus értékrendjét próbálom magamra venni: a szubjektumom felöl, keresem a teljesség felé törekvést, ami objektív és körültekintő magatartást jelent. Ezt úgy nevezem, hogy az egyén nem telepszik rá a közösségre, vagy a közösség érdeke kerekedik felül bennem, a magam érdeke ellenében. Még helyesebb azt mondani talán, hogy a magam érdekeit törekszem a közösség érdekeihez igazítani, alávetni annak. Kompromisszum készség, szeretet hajlandósága, lojalitásra való hajlandóságom megerősítése, tisztelet, az én-központúságtól való eltávolodás hajlandósága ez, úgy, hogy e közben mást állítok minden dolog középpontjába, mely viszonyulásom tárgyilagosságára vezethet.

Ez valami roppant értékes erény, erre szert tenni, bölcsesség, és kegyelem is egyben. Mondom ezt azért, mert ez által képessé válik az ember felülmúlni önmagát, ami nem kis dolog. Itt kezdődik a közösségi létforma, aminek Krisztus buzdít, nevel, serkent. A közösségi létformára való hajlandóság, képesség az, ami Istennek tetsző, és amiből talán Isten arra tud következtetni, hogy meg van az emberben – a prioritás tudat értéke, ami irgalomra éhes, és talán érdemes is. Tulajdonképpen én azt mondanám, hogy ez a fok az egyén fejlődésében az a lépcső, amit meg kell lépnie ahhoz, hogy lelki emberré válni lehessen képes. Uram, add meg nekem ma, és minden nap ezt a képességet! Ámen