Isten szabadsággal ajándékozza meg az Embert

1Kir 12,26-32; 13,33-34 - Jeroboám már most azt gondolta magában: „Még majd visszaszáll a királyság Dávid házára, ha e nép feljár, hogy az Úr házában, Jeruzsálemben áldozzon; így urához, Roboámhoz, Júda királyához fordul e nép szíve, s engem megölnek, s visszatérnek hozzá.” Gondolkodott, s tanakodott tehát, s két aranyborjút készíttetett, s azt mondta a népnek: „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről.” Egyiket Bételben állíttatta fel, a másikat pedig Dánban; lett is bűn ebből a dologból, mert a nép egészen Dánig, a borjút járt imádni. Majd magaslati templomokat építtetett, s papokat szerzett a köznépből, olyanokat, akik nem voltak Lévi fiai közül valók. Aztán ünnepet rendezett a nyolcadik hónapban, a hó tizenötödik napján, annak az ünnepnek a mintájára, amelyet Júdában szoktak ünnepelni és felment az oltárra - hasonlóképpen cselekedett Bételben -, hogy áldozzon a borjúknak, amelyeket készíttetett, s beiktatta Bételben azoknak a magaslatoknak a papjait, amelyeket alkottatott.

Jeroboám azonban ezen dolgok után sem fordult vissza nagyon gonosz útjáról, sőt ellenkezőleg, papokat rendelt a magaslatokra a köznépből: aki csak akarta, felavattatta kezét, s a magaslatok papjává lett. Ez lett az oka annak, hogy Jeroboám háza vétket vont magára, s összedűlt és elpusztult a föld színéről.

Zs 105,6-22 - Vétkeztünk, mint ahogy atyáink, igaztalanul cselekedtünk, gonoszságot követtünk el. Atyáink Egyiptomban nem értették meg csodáidat, nem fogták fel nagy irgalmadat, lázadoztak, amikor a tengerhez, a Vörös tengerhez jutottak. De ő megmentette őket nevéért, hogy megismeretesse hatalmát. Megfenyegette a Vörös tengert és az kiszáradt, és mint valami sivatagban, átvezette őket a mélységek között. Megmentette őket gyűlölőik kezéből, ellenségeik kezéből megszabadította őket. Víz borította el szorongatóikat, egy sem maradt életben közülük. Ekkor hittek szavainak, és dicséretére éneket zengtek. De csakhamar elfeledték tetteit, és nem bíztak terveiben, hanem heves kívánságra gerjedtek a sivatagban, és megkísértették Istent a pusztában. Ő teljesítette kérésüket, csömörlésig jóllakatta őket. Majd irigykedtek a táborban Mózesre, és Áronra, az Úr szentjére. Erre megnyílt a föld, elnyelte Dátánt, s elborította Abiron csoportját. Tűz gyulladt fel gyülekezetükben, láng égette el a bűnösöket. A Hórebnél borjút készítettek, és az öntött képet imádták. Dicsőségüket fölcserélték a füvet evő bika képével. Elfeledték Istent, aki megszabadította őket, aki nagy dolgokat művelt Egyiptomban, csodákat Kám földjén, félelmetes dolgokat a Vörös tengeren.

Mk 8,1-10 - Azokban a napokban, amikor ismét nagy tömeg volt együtt és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: „Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük. Ha étlen bocsátom haza őket, elgyöngülnek az úton, mert egyesek messziről jöttek közülük.” Tanítványai azt felelték neki: „Hogyan tarthatná jól az ember ezeket kenyérrel itt a pusztában?” Ő pedig megkérdezte őket: „Hány kenyeretek van?” Azok azt felelték: „Hét.” Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, hogy eléjük tegyék; és azok a tömeg elé tették. Egy kevés haluk is volt; azokat is megáldotta, és szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Aztán ettek és jóllaktak. Végül a megmaradt darabokból hét kosárral szedtek össze. Akik ettek, mintegy négyezren voltak. Majd elbocsátotta őket. Ő pedig azonnal beszállt a hajóba tanítványaival és Dalmanuta vidékére ment.

Isten szabadsággal ajándékozza meg az Embert, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett. De ehhez a szabadsághoz Isten hozzá adja a tudatosság kegyelmét is, ami azt jelenti, hogy döntés képessé tette az Embert. Eldönthetem, hogy mi jó nekem. Választhatok: két jó között, két rossz között, egy jó és egy rossz között is. Azt azonban Isten nyilatkoztatja ki (MTörv30,15), a Fiú által mi a jó és mi a rossz (Mk 2,27). Értsük a fügefa esetét, a megvető példabeszédét, vagy a farizeusok feddését (Mt 23,25).

³³Vagy jó a fa, és a gyümölcsei is jók; vagy rossz a fa, és a gyümölcsei is rosszak. A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni. ³⁴Viperák fajzatai! Hogyan tudnátok jó dolgokat mondani, mikor gonoszak vagytok? Hiszen a szív bőségéből szól a száj. ³⁵A jó ember a jó kincséből jó dolgokat ad elő; a gonosz ember pedig gonosz kincséből gonosz dolgokat ad elő. ³⁶Mondom nektek: Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. ³⁷Mert szavaid alapján mentenek fel, vagy szavaid alapján ítélnek el. [Mt 12,33-37]

Nagy kérdése az Embernek az, hogy elfogadom-e Isten minősítését a jóról és a rosszról? Akarom e magam számára Az Életnek ezt a minőségű kategorizálását?

Tudok, képes lehetek mindig, vagy többnyire jó döntést hozni az életemben? – Mely élet, voltaképpen nem is az enyém, csupán lehetőségem van részévé lenni Isten Életének! - Hát, persze, hogy nem. És ezt mindig utólag tudom megállapítani. Ha, tetteimet Isten elé viszem, és kérem, hogy Vele közösségben lehessek képes értékítéletet mondani magam felett. Nos, ez a szemlélődés, a tetteim felet, Istennel, a bűnbánat. Bűntudattal - helyes értékítélettel - vagyok önmagammal szemben Isten jelenlétében. Minden megújulás sarokpontja az, hogy képes vagyok-e Isten értékrendjében megmérettetni magamat. Szabadságom, szabadságtudatom értékmérője az, hogy mennyiben vagyok Isten jelenlétében értékelhető önmagam számára. – A gyónás, a bűnbánat szentségében való megújulás lényege az, hogy megtérek, visszatérek Isten végtelen biztonságot nyújtó, bizalmas szeretetközösségébe, melytől eltávolodtam, és eltávolodok újra, meg újra, annak ellenére, hogy jó nekem Vele lennem.

Az önismeret vizsgálat arról szól, hogy a mögöttem lévő időben, mennyiben voltam tetteimben Isten szándékával közösségben?

Ha képes vagyok magamat – mert kereszténynek, Krisztus követőnek vallom magamat -, szabadságra teremtettségemet minősíteni, akkor erre vezettem be egy fogalmat, a szabadságfokot, mely mérhetővé tesz engem. Azaz, milyen mértékben engedem szabadságomat alávetni, alárendelni Isten szándékának? (Szükségesnek tartom új fogalmak bevezetését, mert a régieket leminősítettük, elértéktelenítettük.)

Értékelhetem magam: szabadsághányadosom az az érték, melyet önvizsgálatomban Istentől remélhetek. Megfeleltem döntésemben Isten szándékának/vagy, rossz döntést hoztam.

Ennek a dolognak van egy, ha akarom kedves pikantériája. Hogyan tudhatom, ismerhetem meg Isten velem való szándékát? Úgy, hogy ha ismeretem van Istenről. Mennyire ismerem Őt, Aki a szeretet. És itt felsorolhatnánk számtalan olyan prófétai kinyilatkoztatást, mely arról szól, hogy Isten végtelen és irgalmas szeretettel szeret, és szeretetében állhatatos, hűséges, alázatos, meg nem inog bizalma irántam! (a teljesség igénye nélkül: Iz 43,1-5; Iz 49,8-16; Jer 31,1-22; Oz 11,1-9). A dolog pikantériája pedig az, hogy ha Isten olthatatlan szeretetében képes vagyok tisztelni, méltónak érezni magam, akkor képes vagyok elviselni azt, hogy nem vagyok jó, de ez a silány teremtés, Isten számára mégis hallatlan érték, egyedüli érték! Fontos vagyok a számára, annyira, hogy magába akar szeretni, magában akar egyesíteni, örökkévalónak akar tudni, csak le ne mondjak erről a lehetőségemről, és akarjam legalább azt, hogy Isten vágya teljesülhessen. Ha már azt képtelen vagyok felfogni, hogy én eljuthatok Isten dicsőségére, és osztozhatom az Ő dicsőségében! Ha így képes vagyok Istennel közösségre lépni, akkor már is a silány kifejezést, magamra nézve megalázónak tartom. Isten szándéka pontosan ez: Ő akar felemelni, méltónak tartani az Életre!

Emelj fel, Tarts meg, Ölelj át, Szoríts magadhoz engem! Ámen